Az evés nálam sohasem volt központi kérdés, de mindig ettem annyit, amennyi éppen kellett. Gyerekkoromban kb. ötfélét és azokból is csak nagyon keveset, őrületbe kergetve ezzel a táplálásomért felelős családtagjaimat, akik nem mellesleg igen jól főznek. Illetve őrületbe kergetve egymást, mert az "Addig nem állsz fel az asztaltól, míg el nem fogy a tányérodról az ebéd!" felszólítás a legkegyetlenebb kínzások egyike, amíg az embernek semmi beleszólása nincs abba, hogy mennyi kerül a tányérjára. Még akkor is erős ez a felszólítás, ha hanyatt ránt a lépcsőn az iskolatáska, mert nem bírom el.

Később - jóval később - vettem a bátorságot és megkóstoltam még néhány ételt, aztán a kör egyre bővült, a kezdeti válogatósságot szépen lassan kinőttem, és nem maradtam kicsi meg gyenge, bár mindenki ezzel fenyegetett. A paprikát továbbra sem vagyok hajlandó megenni, sem semmi olyat, amibe belekerült, mert érzem az ízén, továbbá az említett zöldséget, ha nem muszáj, meg sem érintem. De már megneveltem magam annyira, hogy ha más eszi a közelemben, nem meneküljek fejvesztve szaglótávolságon kívülre. Lám, paprika nélkül is fel lehet nőni.

Az egész evés témakört most azért hoztam fel, mert elterjedt ismeret, hogy a kismamák mindenfélét megkívánnak hirtelen, vagy éppen hogy nem, illetve ha eddig nem volt az, fontossá válik a kiegyensúlyozott táplálkozás. Eddig szerencsésnek mondhatom magam: azon túl, hogy a reggeli tejeskávét egy-két hónapig kihagytam, illetve az édességet ugyanebben az időben egyáltalán nem kívántam, rendkívüli eset nem történt. Az édesség egyébként érdekes, mert az mindig nagyon jól ment, aztán egyszercsak nem fogytak el azonnal a felbontott csokik. Néhány dolognak mondjuk megváltozott az íze, pl. a tejeskávé azért nem ment, mert bogáríze lett, bármilyen is az. Viszont ettem továbbra is mindenfélét, mint eddig és tulajdonképpen semmitől nem voltam rosszul, remek. Közben talán egyetlen dolog volt, ami egyértelműen tiltólistás, viszont néha napokig járt a fejemben, mégpedig a szusi. Végül azzal oldottam meg, hogy nekiültem egy zöldségből, rizsből, tonhalkonzervből álló ebédnek, amihez nem sajnáltam a szójaszószt és a gyömbért. Tejterméket mindig is szívesen fogyasztottam, most sem múlt el, és egy kefírért - mert itt nincs - néha a fél karomat odaadnám. (És egy meleg munkanap után jó lenne a többiekkel meginni egy pohár sört is...) De amikor hazamegyünk, a "Mit főzzek, mit kívánnál?" kérdésre most is általában egy határozott "Nem is tudom, mindegy, valami egyszerűt." a válaszom.

Viszont mióta egy kicsit is elkezdett nőni a hasam, nem múlhat el este a lándzsás lovag nélkül, aki menetrendszerűen vacsora után érkezik és említett fegyverével baloldalt gyomortájon keresztüldöf, amelyet csak később, valamikor éjjel szíveskedik eltávolítani belőlem.

(A családtagok megnyugtatására szolgálati közleményként még ideírom, hogy igen, eszem gyümölcsöt is. Apropó gyümölcs: a park tele van szamócával, illetve már nincs, mert mindet lelegeltük.)