bttn • 2009. 10. 11.
2009.10.02.
bttn • 2009. 09. 01.
bttn • 2009. 06. 25.
Jól sejtettem, kifogott az olasz ügyintéző hölgyeken a címzés, de legalább nem vártak vele sokat és felhívtak:
- Melyik a biztosító neve?
- Az egész sor, úgy kezdődik, hogy Észak-Magyarországi...
- Mamma mia, lunghissimo... és a város, Madzsiarorsz...?
- Nem, az azt jelenti: Magyarország, a város Eger, stb. - soroltam.
- Nagyon köszönöm a segítségét, signora.
Én köszönöm, hogy nem tologatták a papírom egy hétig, mint elintézendő, megoldandó, nyűgös feladatot. :)
bttn • 2009. 06. 24.
Kicsit szedett-vedett ez a bejegyzés, előre szólok. Ma reggel Perginében sikerült beiratkoznom az olasz egészségügybe. Ezzel egy hosszú adminisztratív folyamat után lezártnak tekinthető a magyar ellátásom, így megpróbálom visszatekintve összefoglalni az eddig történteket. Tulajdonképpen már ötször voltam eddig otthon, ezeken most csak felsorolás szintjén megyek végig, hogy ne felejtsem el, mi hogy ment. Egyes részeket majd részletesebben is leírok később.
Amikor kiderült, hogy babánk lesz, felmerült a kérdés, hogy hol fog megszületni. Illetve nekünk nem is volt kérdés, hiszen egyelőre nagyon szeretünk itt, Dani is része lett a műhelynek, és az én helyem is körvonalazódott. Tehát biztosak voltunk benne, hogy most nem költözünk vissza Magyarországra, ez pedig meghatározza a szülést földrajzilag is, hiszen egy csecsemővel nem lehet hirtelen 1000 km-t utazni, az még nekünk is sok néha. Az irány tehát az lett, hogy minél hamarabb kell azt elintézni, hogy bekerüljek az olasz ellátásba, addig pedig hazajárok.
A kiinduló állapot az, hogy otthon voltam/vagyok biztosított, és éppen haza is utaztunk. Azt gondoltam, hogy teljesen mindegy, a gyöngyösi szakrendelésen ki vizsgál meg először, én alapbeállításban bizalommal vagyok az orvosok felé, ha nagy ritkán összehoz velük az élet. Először egyébként is elég annyi, hogy állapítsák meg a terhességet és végezzék el az első vizsgálatokat. Családi javaslatra választott orvosom is lett, de nem bántam meg végül. Nagyon együttműködő és rugalmas volt, figyelembe véve, hogy messze lakom és tudva azt is, hogy csak átmenetileg járok hozzá, amíg nem sikerül az olasz ellátásomat elintézni.
Az első otthoni hét alatt ezeket sikerült végigjárni: első találkozó a nőgyógyásszal, ultrahang, vérvétel, labor, védőnő, továbbá fogorvos, Miskolc, oep, okmányiroda, anyakönyv-vezető, házasságkötő terem, éttermek. (Közben a nagypapámat is eltemettük.) Mint pók a falon. Olyan feszített volt a tempó, hogy mindig hangosan soroltuk, mantráztuk, hogy aznapra még milyen tennivaló van, hogy nehogy kimaradjon valami. De egész eredményesek voltunk, találtam szép ruhát is és a végén, péntek este még tornára is eljutottam, mielőtt szombaton visszaindultam.
Három hétre rá újra nekivágtunk, ezúttal már a kocsival, amit két nappal azelőtt hoztunk el a kereskedőtől. Megérkezésünk másnapján sürgősségileg az autószerelőnél kezdtünk, majd ultrahang, egy nap Miskolc, vissza Gyöngyösre, egyenesen az autószerelőhöz, akinél most ott is hagytuk a kocsit, újabb orvosi vizit, vérvétel, utána esküvő, vissza a szerelőhöz a kocsiért, mátrai halászlé, budapesti keresztelő, találkozó kedves barátainkkal, okmányiroda, végül haza. (Figyelmes olvasók észrevehették, hogy valami gáz lehetett az újonnan vásárolt kocsival, pl. az esküvői rohangálást is anélkül csináltuk meg, végül hepiend lett. A kocsiról és az esküvőről írok még.)
Tíz napra rá újabb út haza, ezúttal kontroll-villámlátogatás a szerelőnél, majd képregényfesztivál és hirtelen vissza. Ezúttal semmi hivataloskodás, semmi egészségügy.
Kilenc nap múlva ismét úton, de ezúttal már egyedül, Dani itt marad, mert dolgoznia kell. Én részt veszek egy vérvételen, találkozom az orvossal, újabb kör az oep-nél és az okmányirodában. Néhány nap volt csak, és még a május 1. is belefért, amikor én inkább szüleim kertjében maradtam, egy napig a seggemen végre. Köszönöm, van bennem elég kilométer.
Erre bő három hétre esett az eddigi utolsó utam, ultrahanggal, orvossal, és a kihagyhatatlan körökkel az oep-nél, okmányirodánál. Az orvosi vizsgálatok alkalmával eddig mindent rendben találtak, ez a legfontosabb. A doktorúr zavarbaejtően kedvesen köszönt el, amikor utoljára találkoztunk. Ez már nem volt olyan durva út, a végén levezető tornával.
A hivataloskodás minden rétegében (oep, okmányiroda) sikeresen a procedúrák végére értem. Ennek a befejező momentuma az volt, amikor a héten kivettem a postaládából a borítékot, amit az oep bocsátott útjára és amiben az a nyomtatvány volt, amit ma reggel nyolckor a perginei sztk ügyfélablakán beadtam. A hölgy még sose látott ilyet, de pánik nélkül elintézte, kedves volt és közreműködő. (Remélem, sikerül a válaszborítékot megcímeznie az Észak-magyarországi Regionális Egészségbiztosítási Pénztár Heves megyei kirendeltségére. Tényleg drukkolok neki.) Eddig egyébként ez volt az általános mindenféle ügyintézésünk során, ez az oldjuk meg, azért vagyunk itt hozzáállás.
És ezzel új fejezet kezdődik, a gyakorlatban péntek délelőtt, amikor először látok olasz orvost közelről.
bttn • 2009. 06. 19.
Az evés nálam sohasem volt központi kérdés, de mindig ettem annyit, amennyi éppen kellett. Gyerekkoromban kb. ötfélét és azokból is csak nagyon keveset, őrületbe kergetve ezzel a táplálásomért felelős családtagjaimat, akik nem mellesleg igen jól főznek. Illetve őrületbe kergetve egymást, mert az "Addig nem állsz fel az asztaltól, míg el nem fogy a tányérodról az ebéd!" felszólítás a legkegyetlenebb kínzások egyike, amíg az embernek semmi beleszólása nincs abba, hogy mennyi kerül a tányérjára. Még akkor is erős ez a felszólítás, ha hanyatt ránt a lépcsőn az iskolatáska, mert nem bírom el.
Később - jóval később - vettem a bátorságot és megkóstoltam még néhány ételt, aztán a kör egyre bővült, a kezdeti válogatósságot szépen lassan kinőttem, és nem maradtam kicsi meg gyenge, bár mindenki ezzel fenyegetett. A paprikát továbbra sem vagyok hajlandó megenni, sem semmi olyat, amibe belekerült, mert érzem az ízén, továbbá az említett zöldséget, ha nem muszáj, meg sem érintem. De már megneveltem magam annyira, hogy ha más eszi a közelemben, nem meneküljek fejvesztve szaglótávolságon kívülre. Lám, paprika nélkül is fel lehet nőni.
Az egész evés témakört most azért hoztam fel, mert elterjedt ismeret, hogy a kismamák mindenfélét megkívánnak hirtelen, vagy éppen hogy nem, illetve ha eddig nem volt az, fontossá válik a kiegyensúlyozott táplálkozás. Eddig szerencsésnek mondhatom magam: azon túl, hogy a reggeli tejeskávét egy-két hónapig kihagytam, illetve az édességet ugyanebben az időben egyáltalán nem kívántam, rendkívüli eset nem történt. Az édesség egyébként érdekes, mert az mindig nagyon jól ment, aztán egyszercsak nem fogytak el azonnal a felbontott csokik. Néhány dolognak mondjuk megváltozott az íze, pl. a tejeskávé azért nem ment, mert bogáríze lett, bármilyen is az. Viszont ettem továbbra is mindenfélét, mint eddig és tulajdonképpen semmitől nem voltam rosszul, remek. Közben talán egyetlen dolog volt, ami egyértelműen tiltólistás, viszont néha napokig járt a fejemben, mégpedig a szusi. Végül azzal oldottam meg, hogy nekiültem egy zöldségből, rizsből, tonhalkonzervből álló ebédnek, amihez nem sajnáltam a szójaszószt és a gyömbért. Tejterméket mindig is szívesen fogyasztottam, most sem múlt el, és egy kefírért - mert itt nincs - néha a fél karomat odaadnám. (És egy meleg munkanap után jó lenne a többiekkel meginni egy pohár sört is...) De amikor hazamegyünk, a "Mit főzzek, mit kívánnál?" kérdésre most is általában egy határozott "Nem is tudom, mindegy, valami egyszerűt." a válaszom.
Viszont mióta egy kicsit is elkezdett nőni a hasam, nem múlhat el este a lándzsás lovag nélkül, aki menetrendszerűen vacsora után érkezik és említett fegyverével baloldalt gyomortájon keresztüldöf, amelyet csak később, valamikor éjjel szíveskedik eltávolítani belőlem.
(A családtagok megnyugtatására szolgálati közleményként még ideírom, hogy igen, eszem gyümölcsöt is. Apropó gyümölcs: a park tele van szamócával, illetve már nincs, mert mindet lelegeltük.)
bttn • 2009. 06. 18.
Avagy meddig tartsunk titkot
Van ez a babona, miszerint a 12. hetes megerősítő vizsgálatig titokban kell tartani a babát, mert jajj, mi lesz, ha mégsem marad meg. Illetve nehogy az hozzon balszerencsét, hogy a szülők másnak is elárulták. Na, ezekről megvan a véleményünk. Egyrészt nem hiszem, hogy épeszű ember komolyan gondolja, hogy attól megy el a baba, hogy a családja, barátai értesülnek a létezéséről. Másrészt adott esetben ki mástól számíthatna az ember egy jó szóra, ha nem éppen a legközelebb állóktól. Meg úgy általában sem vagyunk mi túlaggódósak, a dolgoknak mindig "csináljuk stresszmentesen" felkiáltással kezdünk neki.
Nem volt tehát kérdés, hogy kis családunk
szeretett tagjait is hirtelen értesítjük. Jó, hogy van skype, és a kedvünkért meg is tanulták használni - ültök, ugye, mert nagy hírünk van, amire aztán mindenki
vérmérsékletének megfelelően reagált. Azért sem nagyon titkolózhattunk volna, mert pl. a pár nappal később esedékes hazautunk menetrendje is borult. Eredetileg csak fogorvoshoz mentünk volna, de így ráhúztunk még néhány napot, hogy el tudjak menni orvoshoz is, meg bejelentkezni az anyakönyv-vezetőhöz is.
De talán a legfontosabb, hogy minél hamarabb tudnak róla, annál több idejük van velünk együtt örülni.
bttn • 2009. 06. 17.
Ezt az évet egyébként is úgy kezdtük, hogy lesz mit szerveznünk idén. A mostani albérletbl mindenképpen el szeretnénk költözni, fel a hegyre. Ahhoz kell egy kocsi is, mert ahová mennénk, oda csak úgy lehet, ha van. Terveztünk esküvőt is, mert úgy éreztük, hogy szeretnénk. Nyaralást, heggyel, bakanccsal, nagy hátizsákkal, kicsi tengeri láblógatással, mert hiába élünk olyan helyen, ahová mások nyaralni járnak, nekünk ez eddig együtt kimaradt. Továbbá a szükséges hazautakat, remélve, hogy idén már ritkábban kell mennünk, viszont ezen alkalmakkor már a családokra, barátokra is koncentrálhatunk, mert tavaly már a nagyját elintéztük annak, ami még függőben volt.
A család bővülése miatt a fenti lista némileg módosult. A költözés és a kocsi beszerzése fix pontok maradtak. Az eredetileg júniusról augusztus végére tolt esküvő időpontját rövid gondolkodás után előre hoztuk. Kis nyaralást továbbra is szeretnénk, de már nagy hátizsák nélkül. Viszont mivel én még Magyarországon vagyok/voltam biztosított (ez most bonyolult, majd később kifejtem, éppen átmeneti állapot van), ezért az a vizsgálatokat is be kellett illeszteni a naptárba itt a fejem fölött. Tehát 2009. els fele nekem a sorozatos hazautazásról szólt.
Az elején vettünk egy nagy levegt, magunk elé tettük a naptárat, beleírtunk néhány fix dolgot, a többit meg addig gyúrtuk-gyömöszöltük, míg végül mindig sikerült egy-egy utazás alkalmával a szükséges ügyintézkedéseket összeszervezni, figyelve, hogy egy-egy hivataloskodásnak melyik másik az elfeltétele. Az egyes folyamatokat majd külön leírom, mert kaland mindig van, néha tanulság is, néha meg nincs, de azért nem baj, ha nem felejtjük el, hogy mi mindenen pörögtünk az elmúlt pár hónapban.
bttn • 2009. 06. 17.
Nem véletlenül nem írok mostanában, bár rengeteg dolog történik, ezek többnyire - bár nem kizárólag - egy, nagyon is személyes téma köré csoportosulnak. Ám mégis, szeretném magamnak, magunknak megőrizni ezt a néhány hónapot is. Nem akartam erről nyáladzani, meg hát nem is vagyok olyan, aki eszét vesztve gügyögő és/vagy hisztis nővé változik, és két, hányásról és babakelengyéről szóló poszt megírása között telepakolja a blogját cuki kis bigyókkal és alkalmazásokkal, vagy esetleg a baba szemszögéből meséli el, hogy anya ma elfelejtette bevenni a vasat, de nem szeretném az örömünket elbagatellizálni sem, ezért most, hogy az első idők már elmúltak, fontos dolgokon vagyunk túl, vagy éppen közepette, összegyűjtöm ezeket, itt. Arra gondoltam, hogy visszaugorva az elejére, nagyjából tematikusan rántom össze a bejegyzéseket.
Kezdetben tél volt, rengetegnagyonsok hó, és minden délután elaludtam. Majd egy kis biztonsági idő után - hogy megkíméljük magunkat a csalódástól - rápisiltem a lakmuszra, tudva, hogy lesz rajta két csík, és úgy is lett.
Gyerekünk lesz, szülők leszünk, emelt szint.
The Blog Hut - Original design by Specky Boy - Freeblogged by Skinned!
Eddig 29 komment van »